Film: a társadalmi folyamatok katalizáló eszköze
A 2019-es Mentés másként pedagógia konferencián a műhelyfoglalkozások mellett kísérletet tettünk egy a film médiumát használó pedagógiai módszer megismertetésére, amelynek magyarországi, 1970-es évekbeli filmdokumentumaiból vetítettünk. Kodolányi Sebestyén 2019-es Dokumentumfilm vázlat – töredékének bemutatásával a módszer ma is érvényes lehetőségeibe láthattuk bele.
A vetített filmekről
A Pedamozi két napos programja alatt kilenc filmet vetítettünk. Pénteken Rózsa János 1971-es Tanítókisasszonyok című fehér-fekete filmjét láthatták az érdeklődők. A kevesebb mint fél órás filmben frissen végzett, egy kis faluba, Irázra kihelyezett tanítónők erkölcsi magatartását veszi górcső alá a tanácselnöknő, a párttitkár, az iskola igazgatója és annak pedagógus fia. A lányokat házi rendezvényeik és állítólagos, szabados szexuális életük miatt bírálják.
„A nevelő, ha falura jön neveljen akkor is, amikor szórakozik, neveljen akkor is, amikor mulatságba megy, meg még otthon, amikor alszik, akkor is, mert itt mindig figyelemmel kísérik.”
– mondja a tanácselnöknő. Noha a tanítónők szerették a munkájukat, szakmai segítséget nem kaptak és az igazgató szavaiból arra következtethetünk, hogy az új tanévtől már nem is számíthattak munkalehetőségre a faluban.
„(...) elmondták, hogy mi a követelmény, de a módszerét azt már nem, elmondták azt, hogy nem tudok fegyelmezni, de azt, hogy hogyan csináljam, azt már nem, megnézték az óravázlatomat, visszadobták azzal, hogy ez nem jó, de nem mondták meg, hogy milyen a jó óravázlat (...)”
– panaszolja egyikük.
A falusi helyzetképet kisvárosi helyzetképpé tágítja az ötgyermekes pedagógus-házaspárról szóló, ötrészes Nevelésügyi sorozat, amelynek első részét vetítettük le. Ez a rész az erős hivatástudattal rendelkező, szigorú matematikatanár és családfő köré épül.
„Hát ezt akarják mikrofonra venni?! Hát ezt nem lehet mikrofonra venni (...)”
– hangzik el a film kétharmadánál. Olyan beszélgetések és monológok tanúi lehetünk, amelyek zavarba ejtően személyesek.
A Beszélő pedamozihoz Vas Judit Módszerek című filmje pedagógiatörténeti keretezést adott, rámutatva annak a szociológiával és pszichológiával való kapcsolódási pontjaira.
A tárgyilagos kép a komplex esztétikai nevelés tantárgy bevezetését és annak hatását dokumentálja, olyan iskolában, ahol átlagos képességű diákok, munkás szülők gyerekei tanultak.
A péntek esti beszélgetésre a Dokumentumfilm vázlat-töredék levetítése után került sor. A vetítés egy magyarországi, szegregált, roma iskola tanárközösségével és diákjaival készülő film részleteit tartalmazta. A Beszélő pedamozi résztvevői kiemelték, hogy ahhoz, hogy a pedagógus megértse diákjai viselkedését, elkerülhetetlen, hogy ismerje családi helyzetük, tágabb szociális környezetük, de egyedül, legalábbis pedagógusként nem vállalhatja magára a szociális problémák több szinten történő megoldását.
A szombati vetítéssel az volt a szándékunk, hogy egy szélesebb ívet rajzolva láthassuk azt is, mi volt a pedagógusok, fiatalok problémája az 1970-es években, és ehhez képest mit tematizálnak a korban hozzánk közelebb álló filmek, mint például a 2008-as Entre les murs – A falak között (szó szerinti fordításban) című film. Mind a francia Entre les murs, mind az 1972-es Kertész utcaiak nagyobb lépésekben egy-egy tanévet követ végig. Az első filmben különböző nemzetiségű, hátrányos helyzetű, nagyrészt első generációs bevándorló családok gyerekeiből álló osztályt, a másodikban pedig iskolaköteles, de már dolgozó gyerekek osztályközösségeit látjuk. Mindkét filmben észlelhető vagy ki is mondják, hogy a pedagógusok nem a tárgyi tudás felhalmozásra fektetik a hangsúlyt, az iskola maga ürügy, hogy a diákok megtapasztalhassák a közösségi lét méltóságát.
„Mi abból indultunk ki, hogy ezeknek a gyerekeknek mindenekelőtt arra az érzésre van szükségük, ha egy új iskolába kerülnek, hogy valamilyen módon, legalább életük egyik síkján már a start pillanatában behozhassák lemaradásukat a többi gyerektől. Ez pedig az lehet, hogyha (…) sikerül egy olyan pontot találni, ami őt, a többi egykorúval emberileg egyenlő szintre emelné, akkor ez a gyerekek önérzetét, önbizalmát, tehát egyáltalán a nevelési alaphelyzetet megváltoztatná.”
– mondja a filmben a Dolgozók Esti Önálló Általános Iskolájának igazgatója egy tanári gyűlésen.
A filmben megmutatott két különböző korszakban, politikai berendezkedésű államban, Európa két különböző pontján hasonló kérdéskörhöz jutnak: hol zárul a pedagógus hatásköre; mennyi a felelőssége a nevelésben a szülőnek és mennyi a pedagógusnak; hogyan büntesse a helytelen magatartást a pedagógus, ha tudja, hogy azt a szülő szintén helytelen magatartással bünteti (testi fenyítéssel pl.)?
Mindkét filmben fontos szerep jut a diákképviseletnek, és érdekes megfigyelni a felvételeken, hogy milyen nyelvi-, retorikai eszközkészlettel vitáznak filmekben szereplő diákok.
A filmes összeállítás mögötti pedagógiai szemlélet
Az archív filmek programjának összeállítására Kodolányi Sebestyént kértük fel, aki a Balázs Béla Kutatási Archívum főkurátoraként is dolgozott, ő biztosította számunkra a vetítendő anyagot is.
Lődi Virág vizuális pedagógus, médiaművész, kurátor volt a Beszélő pedamozi meghívottja, aki a pénteki vetítések utáni beszélgetést facilitálta.
Kodolányi Sebestyén filmrendező, kurátor, levéltáros. 1998 és 2004 között a Balázs Béla Stúdió Alapítvány elnöke, majd 2006-tól tíz éven keresztül az általa alapított Balázs Béla Kutatási Archívum főkurátoraként dolgozott.
Lődi Virág vizuális pedagógus, médiaművész és kurátor, tanulmányait a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen Design és Művészetelmélet (BA), Média Design (MA) és Vizuális pedagógia szakon végezte. A Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori hallgatójaként a késő szocializmus pedagógiai kísérleteit dolgozza fel. Vizuális tanári szakdolgozatában Sinkó István és Rév István Városmajor utcai Általános Iskolában szervezett szakkörét és Forgács Péter Leiningen utcai Általános Iskolában tartott komplex esztétikai nevelési kísérleteit kutatta.
Mindketten úgy gondolják, hogy ma több szempontból kilátástalanabb a pedagóguslét, mint a ’60-as, ’70-es években, éppen ezért az összekapcsol(ód)ásokban látják a teher megosztásának lehetőségét:
„A ’60-as évek modernista fordulatával, sok pedagógiai, társadalmi és módszertani filmalkotás született egymásra hatásban. A filmek forgalmazására közösségteremtő, civil társadalmi összefogásokat kezdeményeztek az alkotók. Olyan alkotások, mint a Nevelésügyi sorozat, a Kertész utcaiak, és sok más rövidfilm képezték alapját vitáknak, pedagógus közösségek összejöveteleinek. Fontossá vált számunkra újragondolni ezt a fajta társadalmi kezdeményezést, melynek a ’70-es évek, felemás politikai, kulturális és intézményi klímája egy oldalról teret adott, másfelől megszüntette. Manapság ez a felemás helyzet sem áll fenn kelet-európai társadalmi közösségünkben. A pedagóguslét, mint társadalmi funkció és egzisztencia, erőn felüli vállalásnak tűnik, és sorstalanságra van kárhoztatva. Ezért ösztönözzük kreatívok, művészek és iskolaközösségek egymásra találását. Ehhez ad alapot az a retrospektív filmcsokor és készülő dokumentumfilmünk egy bemutatandó részlete melyet, a konferencia során megtekinthetünk és megvitathatunk.”
– olvashattuk a programhoz írt leírásban.
A társadalmi forgalmazás története
A „társadalmi forgalmazás”, tulajdonképpen egy módszer, amely ötlete az orosz Alexandr Medvedkintől származik, aki 1932-ben a szovjet Oroszországban indította el a „filmvonat”, kinopoezd projektjét. Munkájának lényege, hogy a film nem csak az agitáció és a propaganda művészi eszköze, hanem egy kommunikációs eszköz is. Medvedkin elve az volt, hogy egyszerűen oda kell menni kamerával a problémához, elkészíteni róla a filmet és a helyszínen levetíteni („ma filmezünk, holnap bemutatjuk”-módszer), szembesíteni a közösséget a problémával, vitahelyzeteket teremteni és a vitában a megoldás irányába mozdítani a helyzetet. Medvedkin filmvonat projektje kudarcba fulladt, mert a közösségek nem akarták saját problémáikat viszontlátni a vásznon, hanem a nyomorúságuk elől menekülve, inkább szórakozni akartak.
Később viszont, a ’60-as évek végén, ’70-es évek elején, egy nyugati, újbalos hullám Franciaországban divatossá tette Medvedkin módszerét. Chris Markerrel filmet is készítettek együtt, később Marker egy hosszabb dokumentum-esszéfilmet is forgatott róla, a Le Tombeau d'Alexandre-t, angolul a The Last Bolshevik-et (Az utolsó bolsevik).
Medvedkin nagy hatással volt a Balázs Béla Stúdióra (BBS) is, amely a szocialista Magyarország kísérleti filmes stúdiója volt. Munkáikat bemutatási kötelezettség nélkül készíthették, ami lehetőséget adott a szabad kísérletezésre. A BBS keretein belül megszerveztek egy szélesebb körű munkacsoportot, amelybe filmesztétákat, szociológusokat, társadalomelmélettel foglalkozó szakembereket és népművelőket vontak be. 1979-ben megjelentették a Vetíteni nem elég – Módszertani kézikönyv a film társadalmi forgalmazásához című kiadványukat (román és angol fordításban részlet olvasható az IDEA magazin 51. lapszámában), amelyben a filmet a társadalmi folyamatok katalizáló eszközeként írják le, a hangsúlyt a film helyett a nézőre mint társadalmi lényre helyezik át.
A társadalmi forgalmazás a demokratizmus megteremtésének lehetséges fóruma
„A társadalmi forgalmazás a társadalmi viszonyokat összefüggéseiben, elemzően ábrázoló, a közvetlen vagy közvetett beleszólás, változtatás igényével készült dokumentum- és játékfilmeknek leghatékonyabb forgalmazási formája.”
Ahogyan azt Kodolányi egy interjúban is megfogalmazza, az, amit a BBS dokumentumfilmesei valaha elképzeltek technikai szempontból igazán jól ma valósítható meg: akár egy telefonnal felvehető a vita, és a vetítéshez sem szükséges már bonyolult technikai berendezés. A felvett anyag tekintetében sem kell befejezett formákban gondolkodni, hiszen lehet úgy is „filmet” készíteni, hogy igazából sosem mondja rá a „rendezője”, hogy kész van, megnézhető, bemutatható abban a fázisában, amelyikben épp van. A társadalmi forgalmazást ilyen, véget nem érő folyamatként képzelték el.
Noha a technikai könnyítés nem mellékes a módszer közhasznúvá tételében, az operatőri szem, az objektív, kritikus, de kíváncsi külső megfigyelő majdnem elengedhetetlen, valamint azok a készségek is, amelyek lehetővé teszik a közösség bevonását, hogy ne kitettségként, teherként éljék meg magát a filmezést, hogy megértsék, róluk szól, nekik készül.
A társadalmi forgalmazásra szánt BBS-es dokumentumfilmek esetében másodlagos volt az esztétikai szándék, mert számukra a film elsősorban hordozó, amely újra-nézhetővé teszi a beszélgetést, vitát, felidézi a nézőben a lejátszódott helyzetet. Ugyanakkor szakmailag képzett csapat munkájáról beszélünk, akik sokszor meghökkentően közelről, bizalmas közelségből filmeznek.
Képzőművészként, filmes tapasztalat hiányában kezdtem el használni ezt a módszert: szülőfalumban, Gyergyócsomafalván kortárs képzőművészeti kiállítást nyitottunk meg barátommal, Polgár Alexandruval a kolozsvári ismerőseink, barátaink munkáiból, a látogatókat pedig beszélgetésre hívtuk. Operatőrünk nem volt, így egyesek, a jelenlévő barátaim közül kénytelenek voltak váltogatni szerepüket, hol aktívan megfigyeltek, filmeztek, hol pedig beszéltek vagyis a megfigyelés tárgyai voltak. Ez nem bizonyult jó megoldásnak. Én nem filmeztem, nekem a beszélgetés facilitálása volt az egyetlen feladatom. A második lépés lett volna a kiállítás reprodukálása Kolozsváron, a filmezett anyag levetítése és az arra épülő beszélgetés lefilmezése és mindkettő bemutatása Gyergyócsomafalván a felvételen szereplőknek. Az első lépésben, falun felvett nyersanyag feldolgozása még mindig folyamatban van.