Kritikai pedagógia: mi ez és kell-e nekünk?

Forrás: transindex.ro / Horváth-Kovács Szilárd

A hazai oktatási rendszerről kevés pozitív dolog mondható, mivel nagyon mély válságban van. Ehhez képest többnyire csak a magyar nyelvű kisebbségi oktatás gondjairól szoktunk beszélni, ami szükséges, de nyilván nem elég. Romániában nagyon a súlyos az alulképzettség, a tájékozatlanság, a romaellenesség, a szegénység és a kivándorlás, amelyek mind összefüggnek az oktatási rendszer hiányosságaival is. A Mentés másként műhelygyakorlatai megoldási lehetőségeket keresnek.

A hazai oktatási rendszerben olyan problémákkal is szembe kellene nézni, mint hogy: Románia lakosságának egyharmada a szegénységi küszöb közelében, vagy alatta – mélyszegénységben – él. Az Európai Unióban nálunk van a legszélesebb jövedelmi és társadalmi egyenlőtlenség, illetve megközelítőleg 5 millió állampolgár dolgozik, él külföldön. A lakosság jelentős része alulképzett, 40 százalék – bár ismeri a betűket – nem érti, nem tudja értelmezni, amit olvas. Mindennek részeként, illetve következményeként a tájékozatlanság az egyetemi-akadémiai szintig általános, a társadalom immorális, szexista, rasszista, nőellenes, kisebbségellenes stb.; alapállapota pedig valamiféle gyűlölködő frusztráltság.

Ezzel a komoly helyzettel az oktatási rendszerünk nem tud megbirkózni, kényszeresen „reformokat” vezet be, miközben telítve van szakmailag inkompetens döntéshozókkal, akik politikai és gazdasági érdekek miatt kerülnek pozícióba.

Ebben a horizontban nagyon üdítő, hogy Kolozsváron van néhány ember, csoport, intézmény, médium, aki próbálja ezt tematizálni, feltérképezni és keresi a gyakorlati megoldás fele vezető utat. Ugyanakkor elszomorító az a tendencia, hogy zsigerből elutasítottak, falakba ütköznek, mert hiszen ezek „kommunisták”, „marxisták”.

Ilyen „kommunista szeánsz” volt május 30-án is, amelyet a tranzit.ro és a Mentés másként csoport szervezett Gyakorlat a kritikai pedagógiára címmel, és amely egy több részből álló műhelysorozat első részét képezte. Mivel érdekelt, hogy ezek a fiatalok hogyan tervezik a pedagógiában is „meghonosítani a diktatúrát” (mi más csinálnának?), elmentem. S meggyőződésem, hogy a tágabb nyilvánosságnak is joga van tudni, mi történik egy ilyen – közismerten „veszélyes és kulturálisan értéktelen” – eseményen.

Oldott baráti hangulat volt, körbeültünk, mint az anonim alkoholisták és mindenki elmondta, hogy honnan és mennyire (nem) ismeri a kritikai pedagógiát. A társaság egy tucatnyi emberből állt, főleg olyanokból, akik filozófiával, bölcsészettel és művészetekkel foglalkozgatnak előszeretettel. Így az esemény gyakorlati aspektusa óhatatlanul mégiscsak elméletibb hangsúlyt kapott.

A kritikai pedagógiát Paulo Freire: Az elnyomottak pedagógiája című műve indította és alapozta meg, mutatott rá Jakab Villő Hanga, a Mentés másként egyik műhelyvezetője. Paulo Freire brazil pedagógus és filozófus volt a 20. század második felében, aki 1943-ban jogi tanulmányokat folytat a Racife-i Egyetemen, de filozófiát, fenomenológiát, pszicholingvisztikát, nyelvfilozófiát is hallgatott. Néhány évre rá, saját élettapasztalásából is kiindulva a szegénységgel, a képzetlenséggel, műveletlenséggel kezd foglalkozni, majd a Frankfurti iskolára támaszkodva, kidolgozza a kritikai pedagógiát, amelynek említett alapműve 1968-ban jelenik meg.

„Semmit sem értettem, mert éhes voltam. Nem voltam ostoba, a társadalmi helyzetem akadályozta meg, hogy képzett legyek”

- idézte Jakab Villő Hanga a szerző élettapasztalatát, amely élesen rávilágít a társadalmi helyzet és az oktatáshoz való hozzáférés közötti összefüggésre. Így a mélyszegénységben tengődő tanulók – már ha hozzáférnek egyáltalán az oktatási rendszerhez – a fizikai, pszichikai és társadalmai nélkülözések miatt nem fognak tudni tanulni.

Ezért a kritikai pedagógia modelljében három mozzanat válik irányadóvá, amelyet a Nézz – Ítélj – Cselekedj hármasával lehet szemléltetni. Elsőként a társadalmilag elnyomott réteg tagjait arra kell képessé tenni, hogy átlássák a saját helyzetüket. Fel kell tárni, és rá kell mutatni, hogy a szegénység, az elnyomás, a kirekesztés mit tesz velük, hogyan zárja el előlük az emberhez méltó élet lehetőségét. Második lépésként a helyzetet értékelni kell, aszerint megítélni, hogy ez így jó, igazságos, helyes, fenntartható állapot, vagy éppen ellenkezőleg? Harmadszorra pedig a belátás és a megítélés alapján cselekedni kell, megváltoztatva a fennálló helyzetet.

Ez a pedagógiai paradigma elveti a politikai és ideológiai semlegesség elvét, a helyette a reális összefüggések és viszonyok helyzetére próbál rátapintani. Elvként vallja, hogy az oktatási és a társadalmi kérdések nem kezelhetőek egymástól függetlenül, hiszen a szociális problémák – mint a kirekesztés, diszkrimináció, rasszizmus, gazdasági egyenlőtlenségek, szegénység stb. – az oktatás szintjén is megjelennek, leképződnek. Sőt: itt termelődnek újra!

A műhelyvezető rámutatott, hogy Paulo Freire a bevett oktatási modellt egy bankrendszerhez hasonlónak látja, és élesen kritizálja. Ez a „banking model” tanulókat üres tárhelynek tekinti, amelyet kívülről a tanár megtölt információval, egy tranzakció, egy átutalás során. Ebben a paradigmában az oktatás nem az emberi életminőségről szól, hanem inkább egy „befektetés”, hogy majd jól felkészült „munkaerőt termeljenek”.

Ugyanakkor ez a modell létrehozza a társadalmi egyenlőtlenségeket, és ezzel összefüggésben fenntartja a „csend kultúráját”. Ez azt jelenti, hogy a domináns szociális viszonyok hallgatást generálnak az elnyomottak problémáiról, akik – mivel ki vannak szorítva az oktatási rendszerből – nem rendelkeznek megfelelő képzettséggel, hogy megszólalhassanak, hangot adjanak helyzetüknek. Nem ismerik saját jogaikat, nincs saját érdekképviseletük. Nincs nyelvük, nincs hangjuk. A szélesebb társadalomban így gyakorlatilag láthatatlanná válnak. Gondoljunk csak Patarétre, amely a beszélgetés során többször is felmerült példaként.

Jakab Villő Hanga még kiemelte, hogy a kritikai pedagógia alapvető módszere a párbeszéd, amely szembemegy a „tanár kérdez – diák felel” sémával, hiszen hangot és nyelvet, megszólalási lehetőséget kell kapjon a tanuló is, ebben az inkluzív paradigmában. Az inkluzív jelleg egy erős közösségi aspektust ad a kritikai paradigmának, hiszen a kirekesztetteket is beemeljük a közösségbe, ami által a közösség erősödik, gazdagodik. Ez a vonatkozás elmarad az individuum-centrikus oktatás esetében.

A műhelyvetető kitért néhány közkeletű félreértésre, majd hangsúlyozta, hogy az emancipáció csak „önfelszabadítás” lehet, illetve mindkét fél részéről meg kell történjen: úgy az elnyomott, mint az elnyomó esetében is fel kell szabadulni a társadalmi-politikai-gazdasági helyzetek kényszerei alól, amelyek hosszú távon ártalmasok magára a társadalomra.

Ez után Gegő Virág, a Mentés másként másik jelenlévő műhelyvezetője, hangsúlyozta, hogy a kritikai pedagógia elsősorban nem gyakorlati útmutató, egy praktikus módszertan értelmében, hanem egy a társadalmat alapjaiban – ebben az értelemben radikálisan – megváltoztatni, újraformálni szándékozó szemléletmód.

Majd néhány fogalmat kiemelve keretbe helyezte ezt a szemléletet. Elsőként az „integráció” a megszokottól eltérő használatára tért ki, hiszen itt a konkrét megélt valóságba való integrációról van szó. Például ha belátjuk, hogy az oktatási rendszer gazdaságilag-politikailag nem semleges, akkor ne is tekintsük annak; továbbá ha meggyőződünk, hogy a domináns pedagógiai paradigmák a társadalmi egyenlőtlenségeket újratermelik, akkor a konkrét változtatás irányába mozduljunk el – ezt jelzi a „radikális” fogalom.

Az is szóba került, hogy szükséges egy „drámai viszony a valósághoz”, ami abból áll, hogy bizonyos határhelyzetekben passzívvá válunk, feladjuk a törekvéseinket, mondván, hogy „nincs mit tenni”. Ez értelemszerűen az elnyomás tüneteként írható le. Viszont éppen ezért ez a „drámai” helyzet az, ami alapja és kiindulási pontja lehet, az aktív, tevékeny cselekvésnek.

Ebben a szemléletmódban a pedagógia morálisan erősen elkötelezettnek bizonyul, mutatott rá Gegő Virág, hiszen a felelősség sokkal élesebben jelentkezik, mint a szűkebb oktatási-nevelési szaketika esetében, amely a „banking modell” jellegzetessége. Hiszen nem valamit akar megtanítani a tanulóknak (bár az is fontos, természetesen), hanem a szegénység, a kirekesztés ellen lép fel, egy igazságosabb társadalmi berendezkedés érdekében.

A két részletes ismertető után, szövegolvasó szemináriummá vált az esemény. A jelenlévők két szöveget olvastak el, az egyik Mészáros György: A „rossz arcúak” szava: a kritikai pedagógia kihívása volt, a másik Paulo Freire és Ira Shor „beszélő könyve”, A Padagogy for Liberation egy részletét. A Kritikai pedagógia, demokratikus oktatás, önszerveződés című műhelysorozat második része június 17-én lesz, ugyancsak a tranzit.ro székhelyén, 18 órai kezdettel. Az esemény szervezői jelezték, hogy az elméleti alapozó után konkrét gyakorlatokkal folytatják a műhelyt, és két regényrészletet, egy politikai kifestőst és egy kisfilmet készítettek elő közös feldolgozásra, megbeszélésre. Csoportos beszélgetést, kreatív feladatalkotást is terveznek, amely során arra fókuszálnak, hogy milyen pedagógiai helyzetben lehetne, akár iskolán kívül, közösen gondolkodni gyerekekkel, fiatalokkal a különböző művészeti alkotásokon, milyen társadalomkritikai lehetőségeket kínálnak.